műfajok

A „termelés hőse” az ötvenes évek sztahanovistájától az Álombrigád operett-proletárjáig sorsdöntő változásokon ment keresztül.

A hatvanas években megszülető modern magyar film vigyázó szemeit Párizsra vetette. Nem volt ez a tekintet szokatlan irányú a honi kultúra történetében: képzőművészek, írók-költők érezték évszázadok óta otthonuknak az „embersűrűs, gigászi vadont” - ám a filmesek régebben nem arrafelé kerestek tájékozódási pontot. A Bécs-Berlin-Róma tengely kedveltebb szellemi úticél és muníciós forrás volt számukra, sőt – az iménti városok közbeiktatásával, gondoljunk csak a Kordákra, a Kertészekre, Tóth Endrére, Hollywood magyar nagyjaira –, elérhetőbbnek, csábítóbbnak látszott még London, de még a West Coast is. A filmesek a Szajna-parti metropolist meghagyták a poétáknak-skríblereknek-piktoroknak, azaz a bohókás-bohém művészeknek. Addig tartott ez, amíg művészek nem lettek a mozgóképírók is.

Mutasd meg az emlékeidet, s megmondom, ki vagy! Legtömörebben ezzel a felszólítással foglalhatjuk össze ennek az áttekintésnek a célját, amely az „ötvenes évek” játékfilmes megjelenítéseinek változására koncentrál. Az „ötvenes évek” önálló tematikai vonulatként jelenik meg a hazai film történetében: 1957-től 2005-ig (és hamarosan bemutatják az újabb alkotásokat, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy napjainkig) több mint félszáz játékfilm idézte meg a kort, közvetlenül, „színről színre” rekonstruálva a személyi kultusz, a forradalom, valamint az azt követő megtorlás éveit.

Milyen bűnügyi filmjeink voltak a 60-as, 70-es, 80-as évtizedben? Kérdőn tekintgetünk – nehezen tudunk feleleveníteni ilyet –, esetleg mosolyra húzódik a szánk: igen, mintha lett volna valami rejtély egy bélyeg körül… Meg egy fotóműterem kirakatában folyton átrendezték a fényképeket… Hát persze! Ötvös Csöpi. Rá jól emlékezünk – kemény ökölcsapások, nyár, Balaton-part, az ügybuzgó, ám ügyefogyott Kardos doktor…

Mielőtt bárki azt hinné, hogy egy geometriai értekezés következik, sietek eloszlatni a félreértést: sokkal életszerűbb kérdésekről lesz szó. A Bárány Tamás regényéből készült, s épp egy évvel a forradalom kirobbanása után bemutatott Csigalépcsőt azzal hirdették, hogy ez az 1945 után forgatott első szerelmi háromszög történet. Való tény, hogy rendezőink az 1956 előtti évtizedben gondolni sem merhettek ilyen témára.

1945 után a történelem sokszor megtagadta az organikus fejlődés lehetőségét a magyar filmtől, így az néhány rövidebb időszakot – mindenekelőtt az 1963 és 1968-69 közötti periódust – leszámítva ritkán került szinkronba az egyetemes filmtörténet progresszív folyamataival. A nyolcvanas évek eleje sajátos időszak filmtörténetünkben: kevés korszak akad, amelyben annyira ellentmondásosan reagáltak volna a magyar rendezők a világfilm megváltozó-megújuló trendjeire, mint éppen ekkor.

Az ötvenes évekről volna szó itt, magyar játékfilmek tükrében. Ha ehelyett „félmúltra, közel-történelemre reflektáló filmekről” beszélnénk, a nyakatekert szókapcsolatot nem pusztán a szakmai nagyképűség adná a szánkba, hanem mert így a pontosabb.

A magyar filmvígjáték biztos alapokkal, és könnyen föleleveníthető közönségcsalogató hagyományokkal születhetett volna újjá a Világháború utáni esztendőkben. A koalíciós évek közönségének fogadókészsége sem hiányzott: versenyképes külföldi filmkínálat híján szinte bármire lehetett nézőt toborozni. Mégsem alakultak ilyen szerencsésen a dolgok: a régi vígjáték továbbélését akadályozó erők nagysága, veszélyes természete hamar megmutatkozott.