A bajusz

Remek film, remek színészi játék, és remek zene. Most volt szerencsém a regényhez, amiből az író rendezte a filmet is. Ott a befejezés eléggé más, de nagyjából ugyanazt adja vissza a történet egésze, ami nem is csoda. A párkapcsolat is külön egyéniséget alakít ki, két emberrel, mely bús romantikája már sok más filmben, sok más szemszögből boncolva lett, de ennél jóval tovább megy ez a darab. Kik vagyunk mi? Mik vagyunk? Mivel azonosulhatunk? Mivel azonosíthatnak mások minket? A film a Szókratészi filozófiát ("Mindössze annyit tudok, hogy nem tudok semmit!") a szorongás és a kínzó bizonytalanságból adódott félelmi hatás kiváltására használja fel, végtelen mélységeket tárva elénk, komoly gondolatokat ébresztve. Mi történik, ha a kép ami rólunk él önmagunkban, és ami rólunk él a környezetünkben végképp összeegyeztethetetlenné válik? Kapaszkodhatunk még valamibe? Érzéseinkbe talán? Vagy az egyetlen biztos dologba, a halálba menekülhetünk csak a bizonytalanságból? Nem tudjuk. Csak érezzük, hogy a világ rendje felborúlt, velünk a középpontban, és úgy érezzük magunkat, mint egy nincstelen reinkarnációs maradvány, a semmi és a mindenség, a rabság és a szabadság között egyensúlyozva. Mi a valóság, és nekünk hol a helyünk benne? Ilyen kérdéseket hoz fel a film bennünk, amennyiben hagyjuk, hogy magával ragadjon.(Bár az egyszerű alapszituáció, vagy pont, hogy a művésziesség miatt nem sokakat vonzhat) ez a film egy alulértékelt remekmű, és kötelező darab. Finoman átlép velünk és szenvedő főhősével minden határt amit még kételyek közt átléphetünk. Az egyén / egyéniség tragédiája ez, nem csak a mai világban, de az egész világ rendjében is.