Szirtes András: Dear Daughter
Filmblog
Szirtes hét éven keresztül filmezte lányát, Mankát, ebből hozzávetőleg 130 órányi anyag született, amit két év érlelődés, válogatás formált egy másfél órás egységgé. Nem csak a filmet formálta a gyerek fejlődése, hanem a gyerekre is visszahatott a kamera, amivel hét éven keresztül élt együtt. Merész kísérlet ez egy szülő részéről, és Szirtes jól veszi az akadályokat. Van ennek a filmnek forgatókönyve, csak azt elsősorban nem a rendezői szándék diktálja, hanem az élet és az idő, nagyapa órája ketyeg, kopog a kaki a biliben, kiscicák születnek, nagy cicák, madarak, emberek halnak meg. Élettel, halállal, szexualitással szembesül Manka apja irányításával, míg apa a kamerát tartja, a kislánynak kell megbirkóznia külvilág újdonságaival.
Mégsem csak egy ottfelejtett kamera által esetlegesen felvett jeleneteket látunk, Szirtes erős felütéssel indít, saját családjához intézett ukázokkal. Később sem bízza Manka két szép csillogó szemére a filmet, erős, irányító jelleme átüt a mindennapokon, kiélezett szituációk elé állítja Mankát, biztos apai kézzel vezeti a kislány „játékát” a kamerával, a kamera előtt. Vigyázat, szókimondó, őszinte elemeket is tartalmaz! Szirtes nem a kímélő szülők táborát gyarapítja, a perem alatti baktériumölő szereken kondicionált anyukák biztos a szívükhöz kapják a kezüket, mikor a négykézláb tapicskoló csöppség átszáguld a galambszaron, vagy mikor Szirtes óvodás korú lányának fizikai valójában ismerteti a gyerekcsinálás menetét. Az egész filmet belengő apa és lánya közötti vonzalom, a lány infantilis szexuális érdeklődése apja iránt sem marad tabu. A csúnya szavak is más hangsúlyt kapnak, ha tudjuk, hogy a „gyerek is hallja”. Szirtes nem csak hagyja, de provokálja is gyerekét a felfedezésre, így a lány szemén keresztül a néző is újra rácsodálkozhat a világra, amennyiben hagyja magát meggyőzni a film által. Néha maga a rendező válik főszereplővé, ha kettesben marad a kamerával.
A film első kockáin, ahogy Szirtes Mankának mesél, elmondja a kislány történetét, akit lefilmez az apukája, és aki, ha apa meghalt, betenné a filmet apa mellé a koporsóba. Szirtes tiltakozik, miért volt a munka, ha más nem láthatja? Valóban nem természetes, hogy egy házimozit megmutassunk széles közönségnek, kiteregessük a magánélet hagyományosan négy fal közé zárt apró momentumait. Ezzel a húzással lesz aktuálissá Szirtes filmje, hiszen a valóságsók, blogok világa invitálja a kukkoló tekinteteket, a média szétteszi lábát, mint egy kurva. A nyilvánosság másik arcával, a gazdagok és szépek mesterséges álomvilágával szembeni áramlat ez, az őszinteség iránti vágy hajtja. Ezzel meg is válaszoltuk azt a kimondatlan kérdést, hogy ugyan ki kíváncsi egy ismeretlen család magánéletére. Bár nincsen kiszavazás, nézői sms-ek, egy biztos, a nagymamák és anyukák biztos áldozatai a gyerek aranyköpéseinek, szürreális fantáziájának. Ilyen értelemben női mozi ez, másfél órán át tartó kéjutazás egy kislány koponyája körül.
A kamera imbolyog, szédülünk, hol jól fókuszál, hol kevésbé jól, ez az esetlenség is a személyesség báját viszi a filmbe, ha odaégett a bab, ha az orvossal összefut a család, az beépül a filmbe, és az apró véletlenek közvetlenséget sugallnak. Attól lesz ez a film igazibb a Big Brothernél, hogy egy olyan ember áll a középpontjában, aki még őszinte, még nem játssza meg magát. Nem véletlen, hogy a hetedik szülinap után megszakad a filmnapló. Az utolsó felvételen Manka zavarban van, dalt ad elő a kamerának, ez a jelenet már egy erőltetett iskolai ünnepséget idéz, ilyen home movie-t minden háztartásban találunk. Az őszinteség kora lejárt, lepergett az utolsó filmbejegyzés.
