Verzió: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció

Ránk rontott a politika

Az érdeklődés óriási volt a Vörösmarty moziban a múltpénteki bemutatón. Igaz, mint kiderült, a 120 férőhelyes teremben tartott vetítésre körülbelül 200 meghívót küldtek ki, és úgy tűnt, valóban mindenki eljött! (A filmet a most induló Verzió fesztiválon is meg lehet nézni.)

Hajdú Eszter filmje nem is annyira doku, mint inkább egy hosszabb, majd másfélórás televíziós publicisztika, több egymás mellé szerkesztett interjú. Ennek végsősoron nincs sok jelentősége, hiszen az alkotó nagyon jó érzékkel -- és talán szerencsével -- kiváló szereplőket talált a filmjéhez, így az „üzenet” hibátlanul átjön.

A Két Gábor, vagyis „a fideszes zsidó”-fejezet, Székely Gábor, a Szerencsejáték Rt. vezérigazgatója és Sebes Gábor fideszes önkormányzati képviselő barátságának megszakadásáról szól, illetve azokról a mediátor által segített tétova lépésekről, amelyet a két megbántott (vagy magát csak annak érző?) barát egymás felé tesz. Az epizód azt a képtelenséget mutatja, hogy addig egymást tisztelni tudó emberek miként fordulnak el egymástól miután egyikük a másik fél és egy közösség által teljességgel szalonképtelennek minősített dolgot tesz – zsidóként a Fideszben politizál. Miként lehetséges, hogy mára odáig jutott a helyzet, hogy a politikai hitvallás, a meggyőződés megváltozása miatt sokak számára képtelenségnek tűnik a személyes kapcsolat megőrzése?

Székely és Sebes Gábor

A film nem mondja ki szájbarágósan, hogy ennek a csöppnyi országnak a lakói elfelejtettek kommunikálni (vagy tán sosem tudtak?!). Immár a sokadik generáció nő fel úgy, hogy tagjai nem tudnak egymással beszélni – hiszen erre szüleik is képtelenek voltak. Őket sem tanították meg arra, hogy mi fán terem a másik nézeteinek megértése, mi végre is az empátia, és az őszinte párbeszéd.

Mikor a Gáborok kísérletet tesznek, némi külső segítséggel, a megbékélésre, a metakommunikáció arról árulkodik – különösen Székely Gábor esetében --, hogy milyen nehezen tudjuk véleményünket, saját magunkat felvállalni, ha az konfrontációval és hibánk elismerésével járhat. Ennyire félnénk attól, hogy kevesebbnek látszunk a magunk és a másik szemében?! Mintha csak a kádári korszak laposkúszása párosulna valamiféle ál-udvarias polgári attitűddel. Úgy érzem, itt a mélyebb okok magyarázata szintén törésvonal kialakulásához vezethet.

A szavak mágikus ereje -- ez lehetne a Tóth családon belüli ellentéteket dokumentáló epizód alcíme. Lajos és felesége, Zsuzsa ugyancsak különböző politikai-világnézeti földrészen áll -- átjárást csak a lányuk iránti szeretet jelent. A férj a 2002-es áprilisi Kossuth téri Fidesz-gyűlés után lelkesen követi a pártot és annak vezérét, minden kétely nélkül elfogadja a ködös, nemzet(sz)építő narratívát. A feleség mintha sokkal élénkebben emlékezne még a rendszerváltás tanulságaira, és nem szeretné, ha mások súgnák a fülébe a szívének oly kedves meséket. Zsuzsa nem annyira az „egyetlen igazság” híve, mint inkább a választás szabadsága mellett kardoskodó, de időnként már érezhetően cinikus asszony.

Ami a filmes eszközöket illeti, a premier plánokat időnként archív felvételek szakítják meg, de alapvetően mégis „beszélő fejeket” látunk. Sokszor nem is túl előnyös pozícióban. Nagyon direkt az a megoldás, amikor a szarkazmusával és cinizmusával védekező Zsuzsán megreped a páncél, és a kamera rögtön fókuszál, hátha akad némi könnycsepp – a tisztes távolságtartás itt helyénvalóbb lett volna. A hang néhol kimondottan pocsék, és helyenként a vágásra is ráfért volna némi igazítás. Mindezen hibák ellenére nagyon fontos film a Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció.

Tóthék

Egyfelől szembesülhetünk azzal, hogy a hétköznapok világától, a realitástól elszakadt politikai vezetőink, ideológusaink által teremtett virtuális világ, amelyben (tév)hitük szerint mindig tisztán elválik jó és rossz, igaz és hamis, mennyire veszedelmes. Ha elfogadjuk a fekete-fehér gondolkodásmódot, az irtózatos károkat okoz, nem csak a velejéig gonosznak vélt ellenfélnek, hanem az egész társadalomnak. A nagypolitika torz világképe, a gyűlölködés leszivárog a kisközösségekbe, tönkreteszi a családokat, a barátságokat. 
A film a tekintetben is nagyon tanulságos, hogy szereplői akaratlanul is többet mondnak magukról, mint talán elsőre szeretnének, tisztelet nekik a bátorságért, hogy ha hezitálva is, de másoknak is példát mutatnak arra vonatkozóan, hogy sok év valós vagy vélt sérelmei ellenére is lehetséges leülni és beszélgetni a másikkal.

A vetítés után a film szereplői együtt hajoltak meg a színpadon, és úgy tűnt, már mediátor nélkül is képesek leülni egymással beszélgetni.