Arccal a földnek
Balkán-expressz
Bemutató: 2002. november 14.
Egy kényszerűen besorozott, vajdasági magyar fiú eszelős tekintettel nyalogatja töltött fegyvere hideg csövét. Láthatóan mindenre elszánt. Ijedt arcok követik mozdulatait, hirtelen rárontanak és lefegyverzik őt. Hősünket szimulált elmebajának köszönhetően leszerelik. Azt hihetnénk, túl vagyunk a nehezén.
Az Arccal a földnek ugyanakkor a pusztulás, a haláltánc filmje is. A szomszédságban évekig zajló délszláv polgárháború tömeges áldozatai a csatamezőkön, olykor jeltelen sírokban fekszenek. A túlélők viszont itt vannak közöttünk. Az egykori Jugoszlávia szétlőtt romjain egy felbomló, dekadens társadalom éli végnapjait. A háború többé nem befejezett dolog, nem elfeledhető, ami egy eltemetett múlthoz tartozik. Itt van fizikai jelenlétében és szimbolikusan is, az emberi kapcsolatokat megmérgező, bomlasztó erőként. Az utakon járőrök cirkálnak, egy félmeztelenre vetkőzött katona pedig unottan szemlélődik a járókelők fölé fenyegetően tornyosuló harckocsija tetejéről. Eközben szerelmesek fordítanak hátat egymásnak, barátok veszekszenek, apa és fia szinte ölre mennek. Az agresszió kézzel fogható, mindenkit magával ránt. Halvány reményt csak a megtébolyodott Lenke néni alakja jelenthetne, akinek titokban készített röpcédulái éppúgy visszhangtalanok maradnak, mint rögeszmés terve, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Halála is csöndes, észrevétlen. Koporsója felett férje és Kornél némán sírnak. Tétova mozdulataikban mintha ott bujkálna az asszonyból sugárzó jóság és szeretet.
A Balkán-expressz persze megállíthatatlanul robog tovább. A Kusturica hatását leginkább felmutató jelenetben, a Szabadka-Szeged útvonalon közlekedő sínbuszon egy rezesbanda játszik. Vajon a feszes ritmusú, életteli zene képes lesz-e elnyomni a kakofónia erősödő hangjait.